A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig - legalábbis terjedelmét tekintve - alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a vaskos könyvben - vagyis abban a képzelt időben, amikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, amikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündék, féltündék, az ősi Nyugatfölde erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdőtündék fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az ember fajnak. Különös világ ez az emberfölötti - vagy emberalatti - lényekkel benépesített Középfölde. Anyagi valósága nincs. Baljós, fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó, sűrű erdei, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a fogható valóság közegében. Különös, hisz ebben a mesevilágban, ahol oly ékesen virágoznak a lovagi erények, véletlenül sem találkozunk az emelkedett eszményeket hirdető kora középkori lovagvilág fonákjával, az eszmények máza alatt a könyörtelen társadalmi tagozódással, elnyomással, nyomorral, létbizonytalansággal; ebben a külsőre feudálisnak tetsző világban jó is, rossz is vele születik a szereplőkkel, ott rejlik a szívük mélyén; a könyv személytelen szereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs.
1.
2.
3.
